PENGŐ ÉS SESTERTIUS

A Numizmatikai Gyűjteményből, melynek huszonöt éve vagyok igazgatója, kissé kábult fejjel távoztam aznap délben. Nem csoda! II. Endre királyunk vert pénzeiről írott alapvető munkám kefelevonatait javítgattam egész délelőtt. Jólesett tehát a februári napfény szokatlan aranyzuhataga, amely igaz ugyan, hogy Septimius Severus ötven százalékig tisztátalan aranypénzeihez hasonlóan fele részben fagyos szélből állott, de másik felében őszinte szándékkal melegíteni akart.

Mondanom sem kell, hogy elszórakozván a kora tavasz e fickó-játékain, a rendesnél későbben érkeztem szokott ebédelő helyemre, a józsefvárosi kisvendéglőbe, amelynek huszonnégy éve vagyok törzsvendége.

Késésemnek még egy oka volt tavaszi, bágyadt lustaságomon kívül. Verset írtam emlékezetben. Igen! Komoly éremtani tanulmányaim gondolataimnak túlnyomó, de mégis csak egy részét foglalkoztatják, s így, egyéb szellemi képességeim gyakorlására, üdülésképpen scatologikus tárgyú epigrammatikus élű költemények szerzésével foglalkozom, amelyek edzett fülű, söröző társaságom tagjait harsogó kacagásra szokták deríteni.

Későn értem tehát a zsúfolt vendéglőbe, ahol egy távoli, sötét sarokasztalnál voltam kénytelen meghúzódni.

Alig fogyasztottam el a rizslevest, amely aznap a szokottnál is sótlanabb volt, s néztem föl, hogy az éthordótól köményes sertéscombot kérjek párolt káposztával, folytatásul amikor hirtelen egy idegen embert pillantottam meg asztalomnál állni. Megbiccentette fejét, s egy hanyag, de mégis erőszakos mozdulattal engedelmet kért, hogy másik sarkán helyet foglalhasson. Kényszeredett udvariassággal intettem: tessék, bár jobb szerettem volna elutasítani az idegent, aki olyan kedvezőtlen benyomást tett rám, mintha Kálmán király vagy II. István gyarló kiállítású dénárja került volna kezembe.

S méltán!

Először is nem láttam belépni egyik ajtón sem ezt a fekete ferencjózsefes, hossza, sovány alakot, akinek csontvázszerű teste a térd- és könyökízületeknél s két felálló vállánál különös hegyes szögben bökte ki divatjamúlt ruházatának kopott szövetét. Azt sem láttam, hogy hol helyezte el kalapját és felsőkabátját. A sarokfogashoz tartozó három asztalnál vele együtt öten ültünk, s a fogason csak négy kabát lógott négy kalap alatt. Nyugtalanítóan hatott rám arca és fejformája is, mely hosszúkás voltában állatéhoz volt hasonlatos. Két sötét szemének mély árnyékú üregéből reflektorként sepert szét tekintete a halánték iránt felvillázó, összevont két egyenes fekete szemöldök alól. Már ritkuló hollószín haját középen elválasztva hordta, s a két hajlebernyeg nem borult le a koponyájára, hanem oldalt, mintegy kihegyezve, felfelé állt.

Ezeknek a részleteknek pontos megállapítása és ne varietur formában emlékezetembe rögzítése annyira elfoglalta figyelmemet, hogy azalatt az idegen már meg is ebédelt, mit s miként, észre sem vettem. Hogy megebédelt közben, azt kétségkívül a következő körülmények bizonyítják: egy halomba gyűrve letette maga mellé az asztalkendőt, fogpiszkáló után nyúlt, s a fizetőt hívta.

Mialatt Gyula, a fizető, a hosszúkás terem másik végéről asztalunk felé közeledett, az idegen terjedelmes pénztárcát vont elő a kabátja belső zsebéből. S ebben a pillanatban mérhetetlen zavar tükröződött arcán. Határozottan láttam, hogy tétovázik. Körülnézett, aztán gyors mozdulattal egy papírlapot emelt ki tárcája egyik rekeszéből. Bár nem szakmám a papírpénz - e fattyú a nemesfémekből vert fizetési eszközök mellett -, nyomban felismertem, hogy az idegen kezében egy francia forradalombeli assignatát tart. Ezzel akar fizetni?- döbbent belém a kérdés. De még végére sem értem gondolatbeli mondatomnak, az idegen már rám tekintett, s gyorsan eltette az assignatát tárcástul.

Különös izgalom fogott el, amely valóságos rémületté fokozódott, amikor az idegén ferencjózsefjének szárnyzsebéből egy bőrzacskót húzott elő. Igen, a hideg futott át rajtam, mert a pénzdarab, amelyet belőle kiemelt, Apafi Mihály jellegzetes hatszögletű aranyforintja (1661-1690) volt. Muzeális ritkaság, nem fizetőeszköz, gondoltam; s mintha csak titkos összeköttetés lett volna kettőnk gondolatai közt, Apafi forintját az idegen hirtelen visszahullajtotta a bőrzacskóba, amelyből egymás után kerültek elő és hullottak vissza II. Lajos dús heraldikájú hármastallérja, Hunyadi János kettős-kereszttel díszített szélesgarasa, Zsigmond parányi obulusa, Róbert Károly liliomos aranyforintja (első faj), III. Béla lovas alakot ábrázoló egylapú lemezpénze (bracteat), a magyaros rajzú Szent László-dénár s a szálas ornamentikája Szent István-dénár... s ekkor, mintha valami egész mást gondolt volna, a különös idegen megcsillogtatta maga előtt Makkabeus Simon ezüstsékeljét, láttam előlapján a kelyhet, hátlapján Áron kivirágzott vesszejét s az óhéber felirat jellegzetes vonalait, amely szóról szóra ezt mondja: „Izrael sékelje 2-ik év. A szent Jerusalem”... s bár ez érmefajta Kr. e. 143-ból való, oly vadonatúján csillogott, mint a friss egypengőseink.

Nem bírtam tovább, hirtelen fölkeltem, s az időközben odaérkezett fizetőpincérnek intve, hogy tartóztassa ott az idegent, míg visszajövök, átsiettem a szomszédos kávéházhelyiségbe, a rendőrségnek telefonálandó, hogy valami numizmatikai gyűjtemény kifosztója, esetlegesen elmebeteg ember ül asztalomnál, állítsák elő a főkapitányságra.

Visszajövet hirtelen elém világosodott, hogy a nyugtalanító idegen bizonyos rendszer szerint emelgette ki zacskójából a különféle érméket: mégpedig időrendben visszafelé haladva a XVII. századtól Szent Istvánig, valamennyi érme magyar pénz volt, s csak akkor ugrott időben és helyben valószínűtlenül a Kr. e. II. század Palesztinájába.

A lélegzetem is elállt, mikor asztalomhoz visszatértem, az idegen már nem volt ott. Tétovázva vontam kérdőre a fizetőt:

- Hova lett ez az úr?

- Elment, kérem, igazgató úr!

- Miért engedte el, hisz intettem magának!

- Igen, kérem, de nem volt miért itt tartanom, bőrzacskójában való kotorászás után rendesen fizetett.

- Mivel?

- Pengővel...

Nem tehetek róla, de ekkor újra elém villant, hogy Makkabeus Simon siglosának láttán azt gondoltam: éppen olyan vadonatúj, mint a mi friss egypengőseink.

- ...két pengő ötvenet tett ki a fogyasztás - folytatta a fizető -, az asztalra dobott három pengőst, felkelt és távozott.

- Kalappal?

A derék Gyula azt hitte, megzavarodtam vagy ugratom, s ezért némi nehezteléssel felelt:

- Amikor fölkelt, nem volt kalap a fején, aztán más asztalhoz hívtak, és nem láttam kimenni, kérem, énnekem nagyon sok dolgom van... - s ezzel otthagyott a legriasztóbb kétségek között, mert bár mondhatnám bátran, a természetfölötti élet olyan különös megnyilvánulásait kellett tapasztalnom magamon, hogy - igen! tudományos bátorsággal kijelentem - hivő kezdek lenni.

Nem rendes dolog, hogy valakinek, aki huszonöt éve áll a Numizmatikai Gyűjtemény élén, borús délutánokon eszébe jusson az első csók, amelyet leánnyal váltott, álmatlan éjszakáin elvonuljanak szemei előtt a nők, kik valaha karjaikba zárták, arról álmodjék, hogy rég megboldogult édesanyja megsimogatja szöszke buksi fejét, amely mai állapotában ráncos biliárdgolyó képét mutatja, s hogy az első tavaszi napfény miatt elmulassza rendes ebédidejét.

Igen, a lélek... a lelkem.,.. szükségletei kezdenek lenni, kezem, melynek mozdulatai az érmék forgatásában módszeresen nyugodtakká és célszerűekké lettek, néha imára kulcsolódik vagy ökölbe szorul.

S mindezekért ki kell mondanom, illetőleg bele kell jegyeznem ebbe a füzetbe, amelyet íróasztalom legmélyebb fiókjába fogok elrejteni, bár az Akadémia elé, melynek levelező tagja vagyok, nem mernék vele járulni: hogy én múlt pénteken a kiskocsmában az ördöggel találkoztam - hisz minden ember meglátja egyszer életében a Sátánt -, aki pillanatnyilag elfelejtette, milyen korszakban jött fel egyszer újra a földre, ami örökéletfísége mellett nem is nagy csoda, mert ő nem mindentudó és mindenható, miként az Úr, viszont az igaz, hogy minden pénz az ördögé.

Ennek az izgalmas feltevésnek latolgatásával telt el számomra a pénteki nap. Lelki szemeim előtt újra meg újra elvonultattam a valószínűtlen jelenet képeit, mégpedig nálam szokatlan, olyan látnoki erővel, hogy már-már azt kezdtem hinni, a kiskocsmában csalfa hallucináció játszott velem. Ez megnyugtatta volna a rendszeres tudományos munkálkodásban eminenter logikussá fejlődött elmémet, de semmiképpen sem idegeimet, amelyek a zaklatottság különös állapotában voltak még a szombati napon is, s csak ma, vasárnap csitultak el némileg.

De most este, hogy a kényszerű vasárnapi munkaszünet nyugalmával ülök itthon íróasztalom előtt - amelyet az érmészet kiváló munkásainak, Eckhelnek, Sabatier-nak, de Saulcynak, Karabaceknek és Weczerlének arcképei díszítenek -, újra a legnagyobb nyugtalanság martaléka vagyok.

Előttem a Corriere della Sera tegnapi száma, amelyet a főpincér beleegyezésével huszonnégy órai használatra magammal hoztam törzskávéházamból - s benne újabb izgalmam forrása, a következő rövidke hír:

„Taorminából jelentik: Tegnap, pénteken este egy előkelő itteni étteremben megjelent egy fekete öltözetű idegen, aki bőséges vacsora után ókori ezüst sestertiusokkal akart fizetni. A főpincér gyanút fogván, rendőrt hívott, aki az idegennél egész bőrzacskó régi pénzt talált, amelyek nyilvánvalóan egy numizmatikai gyűjtemény kifosztásából származnak. Az idegent letartóztatták. A különös tolvaj azonban még az éj folyamán ismeretlen körülmények között megszökött. A nyomozás folyik.”

Mi ez? Mit gondoljak tehát...

(A feljegyzés itt hirtelen megszakad.)